1. fejezet

Egy átlagos napon éppen hazafelé sétált egy átlagos lány az iskolából. Vagyis csak úgy nézett ki, mintha átlagos lenne. Rózsaszín haj, zöld macskaszemek, mosolygós arc. Aztán amikor befordult abba az utcába ahol laknak, meglátta a házukat, amit lángok nyeltek el. Ledobta táskáját, majd futni kezdett felé. Amint odaért, feltépte az ajtót, és berohant megkeresni szüleit. Felszaladt a lépcsőn, amint befordult a folyosóra, leszakadt a háta mögött a lépcső. A lány ezzel nem törődött, futott tovább. Benézett az első szobába, de nem volt ott senki. Benézett a második szobába, ott se volt senki. Már kezdte elveszíteni az eszméletét, alig tudott levegőt venni a sok füsttől, de ő szaladt tovább a harmadik szobába. Végre megpillantotta édesanyját és édesapját. Ott feküdtek egymástól néhány méterre a földön. Már alig lélegeztek. A lány odaguggolt szülei mellé, de a guggolásból egy nagy esés lett. Aztán egy fehér, háromfarkú rókát látott meg, majd elájult.

Egy lány kezdi nyitogatni a szemeit fehér kórtermében. Az orvosok ezt látva gyorsan odafordultak felé, minden mozdulatát figyelve. Lélegeztető meg infúzió volt odakötve a rózsaszínhajúhoz. A legidősebb orvos odahajolt hozzá, majd lassan és érthetően megszólalt.

-Sakura  Haruno vagy. Igaz?

A lány lassan bólintott. Kezdett visszaemlékezni, amikor sétált hazafelé, az égő ház, a szülei, és a fehér róka.

-Hol vannak a szüleim?- kérdezte a lány, de csak hörgés jött ki belőle.
-Két napig kómában voltál. Egy súlyos füstmérgezésen vagy túl. Ne erőltesd meg magad!

A lány megint bólintott egyet. Az orvos megfogta az asztalon lévő táskát, majd megint megszólalt:

- Elejtetted a táskádat. Ott találtuk meg az utcán.

Sakurát nem tudta érdekelni a táskája, mikor nem is tudja, hogy mi lett a szüleivel. Csak ez érdekelte. De mivel nem tudott megszólalni, meg nagyon gyengének érezte magát, nem erőltette meg magát és elaludt.

Másnap, mikor felébredt, rózsaszín liliomcsokor volt az éjjeliszekrényén. Csodálkozott, hogy ki hozta neki. Aztán belépett a szobába az orvos.

-Nem tudom, hogy hogyan csinálja Sakura kisasszony, de túl gyorsan gyógyul a szervezete. Ez már szinte emberfeletti. Ha így halad, néhány nap múlva kiengedhetem magát.

-Túl gyorsan? Ezt hogy érti?

-Amikor behozták, nagyon csodálkoztunk, hogyan élhette túl aznap. Aztán  másnap túl volt az életveszélyen. Tegnap meg már fel is ébredt. Ma meg már szinte teljesen meggyógyult. Tehát mint már mondtam, ha így halad, akkor holnap el is mehetne, ha nem kéne ittmaradnia  3 nap megfigyelésen. Tehát ha nem történik semmi, akkor Pénteken haza is mehet.

-De nincs hova hazamennem, a házunk  teljesen leégett.

-Jajj! Nem is mondtam? Milyen feledékeny vagyok! Egy kedves rokona meglátogatta ma reggel. Hozott virágot is. Biztosan láttad már. Ide tettem az éjjeliszekrényre. Jah szóval egy csinos hölgy meglátogatta ma reggel. Hogy is hívják? Tsunade?
-Azt mondta, Tsunade?

-Igen. Felajánlotta, hogy ha akarsz, akkor miután kiengedtek, lakhatsz nála.

-És mikor jön vissza meglátogatni?

-Azt sajnos nem mondta. Szóval? Elfogadod az ajánlatát?

-Hát még szép! Imádom Tsunadét, és már elég régen nem láttam. Mindig is szerettem volna megnézni, hogy hol lakik, most meg egyenesen felajánlja, hogy lakjak nála. -Sakura jókedve hamar eltűnt, amikor megint eszébe jutottak szülei.- És a szüleimmel mi történt?

Az orvos amint meghallotta ezt a kérdést, lehervadt az arcáról a mosoly. Tudta, hogy valamikor meg kell mondania az igazságot a lánynak, de nem ő szerette volna elmondani. Majd tömören és eggyüttérzően így szólt:

-Őket sajnos nem tudtuk megmenteni.

Sakurát villámcsapásként érte a kijelentés. Remélte, hogy megússzák ők is egy egyszerű megfigyeléssel, de a lelke legmélyén tudta, hogy ez nem lehetséges és felkészült a rossz hírre. Az orvos szinte megérezte, hogy a lány szeretne egyedül lenni, ezért kiment a kórteremből. Sakura átölelte lábait, majd ahogy csak tudott, elkezdett sírni.